A kapitalizmus politikai gazdaságtana II. Az ősközösségi termelési mód
A KAPITALIZMUS ELŐTTI TERMELÉSI MÓDOK
I. FEJEZET: AZ ŐSKÖZÖSSÉGI TERMELÉSI MÓD
Az emberi társadalom keletkezése. Az ember keletkezése a Föld történetének jelenlegi korszakát alkotó, s a tudomány feltevése szerint valamivel kevesebb mint egymillió éve tartó negyedkor elejére tehető. Európa, Ázsia és Afrika különböző, meleg és nedves éghajlatú területeit az emberszabású majmoknak egy magas fejlettségi fokot elért fajtája lakta. Nagyon hosszú, számos átmeneti fokot magábafoglaló fejlődés eredményeképpen ezektől a távoli ősöktől származott az ember.
Az ember megjelenése a természet fejlődésének egyik legnagyobb fordulópontja volt. Ez a fordulat akkor következett be, amikor az ember ősei szerszámokat kezdtek készíteni. Az ember és az állat közötti döntő különbség csak a szerszámkészítéssel, bár természetesen egészen egyszerű szerszámok készítésével kezdődik. Mint tudjuk, a majmok nemegyszer használnak botot vagy követ — gyümölcs leverésére, a támadással szembeni védekezésre. Soha, egyetlen állat sem készített azonban szerszámot, még egészen kezdetlegeset sem. A mindennapi élet feltételei arra ösztönözték az ember őseit, hogy szerszámokat készítsenek. A tapasztalat rávezette őket arra, hogy a kiélési tett követ felhasználhatják a támadás elleni védekezés vagy a vadászat során. Az ember ősei kőszerszámokat kezdtek készíteni, úgy, hogy két követ egymáshoz ütögettek. Ezzel megkezdődött a szerszámkészítés. A szerszámkészítéssel megszületik a munka.
A munka következtében az emberszabású majom mellső végtagjai emberi kézzé alakultak át. Erről tanúskodnak a majom és az ember között átmeneti fokot jelentő majomembernek a régészek által felfedezett maradványai. A majomember agya jóval kisebb volt, mint az emberi agy, keze azonban már aránylag kevéssé különbözött az emberi kéztől. Tehát a kéz nemcsak szerve a munkának, hanem annak terméke is.
Az ember ősei olyan mértékben, ahogy a kéz munkaműveletek végzésére felszabadult, egyre inkább elsajátították az egyenes járást. Amikor a kezeket lefoglalta a munka, végképpen megtörtént az áttérés az egyenes járásra, aminek nagyon fontos szerepe volt az ember kialakulásában.
Az ember ősei csoportosan, hordában éltek; csoportosan éltek az első emberek is. Az emberek között azonban olyan kapcsolat alakult ki, amilyen az állatvilágban soha nem volt, és nem is lehetséges: a munkakapcsolat. Az emberek közösen készítették és használták a szerszámokat. Az ember kialakulása tehát egyben az emberi társadalom kialakulását, az állati létről a társadalmi létre való átmenetet jelentette.
Az emberek közös munkája a tagolt beszéd keletkezésére és fejlődésére vezetett. A nyelv olyan eszköz, amelynek segítségével az emberek érintkeznek egymással, kicserélik gondolataikat és megértik egymást.
A gondolatok kicserélése állandó és életbevágóan fontos szükséglet, mert enélkül lehetetlen az emberek közös fellépése a természet erői elleni harcban, lehetetlen a társadalmi termelés.
A munka ás a tagolt beszéd döntő hatással volt az emberi szervezet tökéletesedésére, az emberi agy fejlődésére. A nyelv fejlődése szorosan összefügg a gondolkozás fejlődésével. A munka nyomán kiszélesedett az ember érzékelésének és képzeteinek köre, tökéletesedtek érzékszervei. Az ember munkatevékenysége az állatok ösztönös tevékenységétől eltérően, egyre inkább tudatos jelleget öltött.
Ilyenformán a munka „minden emberi élet első alapfeltétele, mégpedig annyira, hogy bizonyos értelemben elmondhatjuk: a munka teremtette meg magát az embert”. A munka nyomán keletkezett és indult fejlődésnek az embert társadalom.
Az őstársadalom anyagi életének feltételei. A szerszámok fejlődése. Az őskorban az ember igen nagy mértékben függött a környező természettől, minden erejét igénybe vették a létfenntartás, a természet elleni harc nehézségei. Az elemi természeti erők megzabolázása rendkívül lassan haladt előre, mivel a szerszámok fölöttébb kezdetlegesek voltak. Az ember első szerszáma a durva pattintott kő és a bot volt. Ezek mintegy mesterséges folytatásai voltak testrészeinek: a kő az ökölnek, a bot a kinyújtott kéznek.
Az emberek kisebb csoportokban éltek: nagyobb csoport nem tudta volna megszerezni táplálékát. Ha a csoportok találkoztak, néha összeütközésre került sor közöttük. Sok csoport elpusztult az éhségtől, vagy ragadozó állatok martaléka lett. Ilyen körülmények között az ember számára a közös munka volt a munkának egyetlen lehetséges, s egyszersmind abszolút szükséges formája.
Az ősember hosszú időn át főleg a legegyszerűbb szerszámok segítségévei, közösen folytatott élelemgyűjtögetésből és vadászatból élt. Amit közösen szereztek, azt közösen is fogyasztották el. Mivel az ősemberek tápláléka nem volt biztosítva, az emberevés is előfordult náluk. Hosszú évezredek folyamán, szinte a sötétben tapogatózva, rendkívül lassan összegyűjtött tapasztalatok alapján tanulták meg az emberek az ütésre, vágásra, ásásra és más, egészen egyszerű műveletekre alkalmas legegyszerűbb szerszámok előállításit, s ezekkel a műveletekkel akkoriban úgyszólván ki is merült a termelés egész területe.
A természet elleni harcban az ősember hatalmas vívmánya volt a tűz felfedezése. Az emberek először a magától keletkezett tűz hasznosítását tanulták meg. Látták, hogy a villám meggyújtja a fát, megfigyelték az erdőtüzeket, a vulkánkitöréseket, A véletlenül szerzett tüzet hosszú ideig és gondosan őrizték. Csak sok évezred múltán ismerte meg az ember a tűzgyújtás titkát. A szerszámok fejlettebb módszerekkel történő előállítása során az emberek észrevették, hogy dörzsöléssel tűz keletkezik, s megtanulták a tűzgyújtást.
A tűz felfedezése és hasznosítása lehetővé tette, hogy az emberek uralkodjanak a természet bizonyos erői fölött. Az ősember végleg elszakadt az állatvilágtól, véget ért az emberréválás hosszú korszaka. A tűz meghódítása következtében lényegesen megváltoztak az emberek anyagi életének feltételei. Először, a tűz az élelem elkészítésére szolgált, s ennek folytán új élelmiszerforrások váltak hozzáférhetővé az emberek számára; lehetővé vált, hogy tűz segítségével elkészített halat, húst, ke-ményítőtartalmú gyökerekot, gumókat stb. is felhasználjanak táplálékul. Másodszor, a tűz hovatovább fontos szerephez jutott a szerszámkészítésnél. Harmadszor, védelmet nyújtott a hideggel szemben, s ennek következtében lehetővé vált, hogy az emberek a földkerekség nagy részét benépesítsék. Negyedszer, a tűz védelmet nyújtott a ragadozó állatokkal szemben.
Hosszú időn át a vadászat volt a létfenntartási eszközök legfontosabb forrása. A vadászat szolgáltatta az embereknek a bőrt a ruházathoz, a csontot a szerszámkészítéshez, és a húseledelt, amely hatással volt az emberi szervezet, elsősorban az agy további fejlődésére.
Az ember a fizikai és szellemi fejlődés arányában egyre tökéletesebb szerszámokat tudott készíteni. A vadászat céljaira kihegyezett végű bot szolgált. Később a bothoz hegyesre pattintgatott követ erősítettek. Megjelent a kőhegyű dárda, a kőbalta, a kőből készült kaparó, kés, szigony és horog. Ezek a szerszámok lehetővé tették a nagyobb állatokra való vadászatot, és a halászat kifejlődését.
A szerszámkészítés fő anyaga nagyon hosszú időn át a kő volt. Azt az évszázezredekre terjedő korszakot, amelyben a kőszerszámok voltak túlsúlyban, kőkorszaknak nevezzük. Az ember csak később tanult meg fémből készíteni szerszámokat, eleinte termésfémből, elsősorban rézből (a rezet azonban, minthogy lágy fém, nem használták nagy arányokban szerszámkészítésre), majd bronzból (a réz és az ón ötvözetéből), végül vasból. Ennek megfelelően a kőkorszak után a bronzkorszak, majd a vaskorszak következik.
A rézolvasztás legkorábbi, Elő-Ázsiában talált nyomai az időszámításunk előtti V—IV. évezredből származnak. Dél- és Közép-Európában a rézolvasztás körülbelül az időszámításunk előtti III—II. évezredben kezdődött. A bronz legrégibb, Mezopotámiában talált nyomai az időszámításunk előtti IV. évezredből származnak.
A vasolvasztás legrégibb nyomait Egyiptomban és Mezopotámiában fedezték fel; ezek az időszámításunk kétezer évvel megelőző korba nyúlnak vissza. Nyugat-Európában a vaskorszak mintegy ezer évvel az időszámításunk előtt kezdődött.
Fontos határkő volt a szerszámok fejlesztése útján az íj és a nyíl feltalálása; ezek birtokában az ember a vadászat révén több létfenntartási eszközhöz jutott. A vadászat fejlődése az ősi állattenyésztés megszületésére vezetett. A vadászok megszelídítettek egyes állatokat. Legelőször a kutyát szelídítették meg, később a kecskét, a szarvasmarhát, a sertést, a lovat.
A társadalom termelőerőinek fejlődése terén további hatalmas lépést jelentett az ősi földművelés kialakulása. Az ősemberek a növények gyümölcseinek és gyökereinek gyűjtögetése során észrevették, hogy a földre hullott mag kikel. Ezer meg ezer esetben figyelték ezt meg anélkül, hogy megértették volna, miről van szó. Előbb-utóbb azonban az ősember rójötl. az e jelenségek közötti összefüggésre, s lassanként a növénytermesztés útjára lépett. Így jött létre a földművelés.
A földművelés hosszú ideig igen kezdetleges módon folyt. A földet kézi erővel, eleinte egyszerű bottal, azután kampósvégű bottal — kapával lazították fel. A folyóvölgyekben a magot a folyók áradásakor odakerült iszapba szórták. Egyes állatok megszelídítése lehetővé tette igavonásra való felhasználásukat. Később, amikor az emberek elsajátították a fémolvasztást, és megjelentek a fémszerszámok, ezeknek a használata termelékenyebbé tette a földművelő munkát. A földművelés alapja szilárdabb lett. Az ősi törzsek lassanként áttértek a letelepedett életmódra.
Az őstársadalom termelési viszonyai. A természetes munkamegosztás. A termelési viszonyokat a termelőerők jellege, állapota határozza meg.
Az ősközösségi rendben a termelési viszonyok alapja a termelőeszközök közösségi tulajdona. A közösségi tulajdon összhangban van e kor termelőerőinek jellegével. A szerszámok az őstársadalomban annyira kezdetlegesek voltak, hogy az ősemberek semmiképpen sem harcolhattak külön-külön a természeti erök és a ragadozó állatok ellen. „A kollektív vagy szövetkezeti termelésnek ez az ősi típusa — írja Marx — természetesen az egyesek gyengeségének, nem pedig a termelőeszközök társadalmasításának következménye volt”.
Ezért volt szükség a kollektív munkára, a földnek és más termelőeszközöknek, s ugyanígy a munka termékeinek közös tulajdonára. Az ősemberek nem ismerték a termelőeszközök magántulajdonát. Egyéni tulajdonukban, a közösség egyes tagjainak használatában, csak egyes szerszámok voltak, amelyek ugyanakkor fegyverül szolgáltak számukra a ragadozó állatok ellen.
Az ősember munkája az élethez legszükségesebb dolgokon felül nem hozott létre semmi fölösleget, azaz semmiféle többletterméket. Ilyen körülmények között az őstársadalomban nem lehettek osztályok; egyik ember nem zsákmányolhatta ki a másikat. Ugyanakkor a társadalmi tulajdon csak kisebb, egymástól többé-kevésbé elszigetelten élő közösségekre terjedt ki. Lenin megállapítása szerint a termelés társadalmi jellegéről itt csak egy-egy közösség tagjaira kiterjedően beszélhetünk.
Az őstársadalom embereinek munkatevékenysége az egyszerű együttműködésen (egyszerű kooperáción) alapult. Egyszerű kooperáción azt értjük, hogy többen egyidejűleg dolgoznak egyazon munka elvégzésén. Már az egyszerű együttműködés is lehetővé tette az ősembereknek, hogy olyan feladatokat oldjanak meg, amelyek teljesítése egy ember számára elképzelhetetlen volna (például a nagy vadállatok vadászása során).
A termelőerők akkori rendkívül alacsony fejlettségi fokán a szűkös élelmet egyenlően osztották el. Másfajta elosztás nem is lehetett, mert a munka termékeiből alig futotta a legégetőbb szükségletek kielégítésére: ha az ősközösség valamelyik tagja többet kapott volna a mindenkit megillető egyenlő résznél, akkor valamelyik másik tagja éhségre és pusztulásra lett volna kárhoztatva. Ilyenformán elkerülhetetlen volt a közös munka termékeinek egyenlő elosztása.
Az egyenlő elosztás szokása mélyen meggyökeresedett a primitív népekben. A társadalmi fejlődés alacsony fokán álló törzseknél járt utazók is találkoztak ezzel a szokással. Darwin, a nagy természetkutató, több mint száz évvel ezelőtt világkörüli utat tett. A Tűzföldön élő törzsek életéről írva, a következő esetet beszéli el: a tűzföldieknek egy darab lenvásznat ajándékoztak; ők ezt teljesen egyenlő darabokra szakították, hogy mindenkinek egyformán jusson.
Az ősközösségi rend gazdasági alaptörvénye — az emberek életbevágóan szükséges megélhetési eszközeinek biztosítása kezdetleges szerszámokkal, a termelőeszközök közösségi tulajdona alapján, közös munka és a termékek egyenlő elosztása útján.
A szerszámok fejlődése nyomán kialakul a munkamegosztás. Ennek legegyszerűbb formája a természetes munkamegosztás, vagyis a nemtől és kortól függő: a férfiak és nők, a felnőttek, gyermekek és öregek közötti munkamegosztás volt.
Mikluho-Maklaj híres orosz utazó, aki a XIX. század második felében az Új-Guinea-i pápuák életét tanulmányozta, így írja le a kollektív földművelést: néhány férfi, kezében kihegyezett karóval sorbaáll, a karókat mélyen a földbe döfik, majd egy rántással nagy földdarabot fordítanak ki. A férfiakat nők követik, térdükön csúszva. Kezükben bot van, amellyel felaprózzák a férfiak által kifordított földdarabokat. A nők után különböző korú gyermekek következnek, akiit tenyerükkel elsimítják a földet. A talaj fellazítása után a nők kis bottal lyukat vájnak a földbe, s ebbe helyezik a vetőmagot vagy dugványt. A munka itt közösen folyik, ugyanakkor megtalálható a nem és kor szerinti munkamegosztás is.
A természetes munkamegosztás a termelőerők fejlődése arányában fokozatosan megszilárdult és állandósult. A férfiaknak a vadászatra, a nőknek a növényi táplálék gyűjtésére és a házimunkára való specializálódása a munkatermelékenység bizonyos emelkedésével járt.
A nemzetségi rend. A matriarchális nemzetség. A patriarchális nemzetség. Az állatvilágtól való elkülönülés idején az emberek csoportosan, hordákban éltek, akárcsak közvetlen elődeik. Később, az ősi gazdaság kialakulása és a lakosság növekedése nyomán fokozatosan létrejött a társadalom nemzetségi szervezete.
Akkoriban közös munkára csak olyan emberek egyesülhettek, akik között rokonsági viszony volt. A kezdetleges szerszámok a kollektív munka lehetőségét a rokonság és a közös élet kötelékeivel egyesített emberek csoportjainak szűk kereteire korlátozták. Az ősember rendszerint ellenséges lábon állt mindenkivel, akit nem fűztek hozzá a rokonság és a közös élet kötelékei. A nemzetség eleinte olyan csoport volt, amely viszonylag kis számú emberből állt, s amelyet a vérrokonság kötelékei forrasztottak egybe. Minden ilyen csoport elkülönülten élt a hozzá hasonló többi csoporttól. Idők múltával a nemzetség létszáma megnövekedett, több száz főre ment, s a közös élet szokássá vált; a közös munka előnyei egyre inkább összetartásra késztették az embereket.
Morgan, az ősemberek életének kutatója leírta azt a nemzetiségi rendet, amely az irokéz indiánoknál még a múlt század közepén is fennállt. Az irokézek fő foglalkozása a vadászat, a halászat, a gyümölcsgyűjtögetés és a földművelés volt. A munka megoszlott a férfiak és a nők között. A vadászat, a halászat, a fegyver- és szerszámkészítés, a talaj művelhetővé tétele, a kunyhók és erődítmények építése a férfiak kötelességei közé tartozott. A nők végezték a fő mezei munkákat betakarították és magtárakba hordták a termést, főztek, ruhát és agyagedényeket készítettek, vad gyümölcsöket, bogyókat, diót, ehető gumókat gyűjtö-gettek. A föld a nemzetség közös tulajdona volt. A nagyobb munkákat — az erdőirtást, a földnek a szántás előtti megtisztítását, a nagy vadászatokat közösen végezték. Az irokézek úgynevezett „nagy házakban” éltek, amelyekben 20 vagy még több család lakott együtt. Az ilyen csoportnak közös raktárai voltak, s ide hordták egybe az élelmiszerkészleteket. A csoport élén álló nő osztotta el az élelmet az egyes családok között. Hadműveletek idején a nemzetség hadvezért választott, akinek ebből semmiféle anyagi előnye nem származott; hatásköre a hadműveletek befejezése után megszűnt.
A nemzetségi rend első fokán a vezető helyet a nő foglalta el, ami az emberek anyagi életének akkori körülményeiből következett. A legkezdetlegesebb szerszámokkal folytatott vadászat, ami a férfiak dolga volt, nem biztosíthatta teljesen az emberek megélhetését: a vadászat eredménye többé-kevésbé a véletlentől függött. Ilyen körülmények között a földművelésnek és az állattenyésztésnek (egyes állatok megszelídítésének) még a kezdetleges formái is nagy gazdasági jelentőségűek voltak. A létfenntartási eszközöknek megbízhatóbb és állandóbb forrásául szolgáltak, mint a vadászat. Csakhogy a földművelés és az állattenyésztés, amíg kezdetleges módon űzték, főleg a nők dolga volt, akik — mialatt a férfiak vadászaton jártak — a házi tűzhely mellett maradtak. A nő hosszú időn át vezető szerepet vitt a nemzetségi közösségben. A rokonságot anyai ágon számították. Ez volt az anyai vagy matriarchális nemzetség (a matriarchátus).
A termelőerők további fejlődése során, amikor a nomád állattenyésztés (a pásztorkodás) és a fejlettebb földművelés (a gabonatermesztés), amelyek már a férfiak munkaköréhez tartoztak, döntő szerephez jutottak az ősközösség életében, a matriar-chális nemzetséget apai vagy patriarchális nemzetség (patriarchátus) váltotta fel. A vezető szerep a férfiak kezébe ment át. A férfi került a nemzetségi közösség élére. A rokonságot ettől kezdve apai ágon számították. A patriarchális nemzetség az ősközösségi rend utolsó időszakában állt fenn.
Ebben az időben még ismeretlen volt a magántulajdon, a társadalom még nem tagozódott osztályokra, nem ismerték még az embernek ember általi kizsákmányolását, s ez a körülmény kizárta bármi néven nevezendő állam fennállásának lehetőségét.
„Az őstársadalomban… még semmi jele sem észlelhető az államnak. Látjuk a szokások uralmát, a tekintélyt, a tiszteletet, amelyben a nemzetség vénei részesültek, és a hatalmat, amelyet gyakoroltak, látjuk, hogy ezt a hatalmat néha nőkre ruházták … de sehol sem találkozunk olyan emberek külön kategóriájával, akik különválnak azért, hogy másokat kormányozzanak, s hogy a kormányzás érdekeinek és céljainak elérésére rendszeresen és állandóan bizonyos kényszerítő szerv, erőszakszervezet álljon rendelkezésükre.”
A társadalmi munkamegosztás és a csere kialakulása. Az állattenyésztésre és a földművelésre való áttéréssel kialakult a társadalmi munkamegosztás, vagyis az olyan munkamegosztás, amelynél eleinte különféle közösségek, majd a közösségek egyes tagjai is különféle termelőtevékenységgel foglalkoznak. A pásztortörzsek kialakulása volt az első nagy társadalmi munkamegosztás.
Az állattenyésztéssel foglalkozó pásztortörzsek lényeges sikereket értek el. Megtanulták úgy gondozni a jószágot, hogy egyre több húshoz, gyapjúhoz, tejhez jutottak. Már ez az első nagy társadalmi munkamegosztás is a munka termelékenységének az akkori időben számottevő emelkedésére vezetett.
Az ősközösségben hosszú időn át nem volt talaja a cserének: minden terméket közösen szereztek és fogyasztottak el az egyes közösségeken belül. A csere eredetileg a nemzetségi közösségek között született meg és fejlődött, s hosszú ideig alkalmi jellegű volt.
Az első nagy társadalmi munkamegosztás kialakulásával megváltozott a helyzet. A pásztortörzseknél bizonyos fölösleg keletkezett jószágban, tejtermékekben, húsban, bőrben, gyapjúban. Ugyanakkor szükségük volt földművelési termékekre. A földműveléssel foglalkozó törzsek viszont idők múltával bizonyos sikereket értek el a földművelési termékek termelésében. A földművelőknek és az állattenyésztőknek szükségük volt olyan dolgokra, amelyeket nem termelhettek saját gazdaságukban. Mindez a csere kialakulására vezetett.
A földművelés és állattenyésztés mellett a termelőtevékenység más ágai is fejlődésnek indultak. Az emberek már a kőkorszakban megtanultak agyagból edényt készíteni. Ezután megjelent a kéziszövés. Végül a vasolvasztás feltalálásával lehetővé vált vasból készült munkaszerszámok (fagerendelyes vaseke, vasbalta) és fegyverek (vaskard) előállítása. Ezeket a munkaágakat egyre nehezebb volt összeegyeztetni a földművelő munkával vagy a pásztorkodással. A közösségekben fokozatosan kézművességgel foglalkozó emberek jelentek meg, A kézművesek — kovácsok, fegyverkészítők, fazekasok stb. készítményei egyre gvakrabban kerültek kicserélésre. A csere területe jelentős mértékben kibővült.
A magántulajdon és az osztálynk kialakulása. Az ősközösségi rend felbomlása. Az ősközösségi rend a matriarchátus ideién érte el virágkorát. A patriarchális nemzetség már magában hordozta az ősközösségi rend felbomlásának csiráit.
Az ősközösségi rend termelési viszonyai bizonyos ideig összhangban voltak a termelőerők fejlettségi fokával. A patriarchátus utolsó fokán az új, tökéletesebb szerszámok megjelenésével (vaskorszak) az őstársadalom termelési viszonyai nem feleltek meg többé az új termelőerőknek. A közösségi tulajdon szűk keretei, a munka termékeinek egyenlő elosztása gátolni kezdték az új termelőerők fejlődését.
Azelőtt a földet csak sok ember közös munkájával lehetett megművelni. Ilyen körülmények között a közös munka elengedhetetlen szükségszerűség volt. A szerszámok fejlődésével és a munka termelékenységének fokozódásával már egy család is meg tudott művelni egy földdarabot, és biztosítani tudta magának a szükséges létfenntartási eszközöket. Ilyenformán a szerszámok tökéletesedése lehetővé tette az áttérést az egyéni gazdaságra, amely az akkori történelmi viszonyok között termelékenyebb volt. A közös munka, a közösségi gazdaság szükségszerűsége egyre inkább megszűnt. S ha a közös munka megkövetelte a termelőeszközök közös tulajdonát, az egyéni munka viszont a magántulajdont követelte.
A magántulajdon kialakulása elválaszthatatlanull összefügg a társadalmi munkamegosztással és a csere fejlődésével. Eleinte a cserét a nemzetségi közösségek vezetői — a nemzetségfők, a patriarchák bonyolították le, ők képviselték a közösséget a csereügyletekben. Amit cseréltek, a közösség tulajdona volt. A társadalmi munkamegosztás előrehaladásával és a csere bővülésével azonban a nemzetségek vezérei lassanként úgy kezdték kezelni a közös tulajdont, mintha a sajátjuk lett volna.
Kezdetben a csere fő tárgya a marha volt. A pásztorközösségek nagy juh- és kecskenyájakkal, nagy gulyákkal rendelkeztek. A nemzetségfők és a patriarchák, akiknek már nagy hatalmuk volt a társadalomban, megszokták, hogy úgy rendelkezzenek ezekkel a nyájakkal és gulyákkal, mint sajátjukkal. Azt a tényleges jogukat, hogy a nyájakkal és gulyákkal rendelkezzenek, a közösség többi tagja is elismerte. Ilyenformán legelőször az állatok kerültek magántulajdonba, majd fokozatosan a szerszámok is. Legtovább a föld maradt közös tulajdonban.
A termelőerők fejlődése és a magántulajdon kialakulása a nemzetség felbomlására vezetett. A nemzetség nagy patriarchális családokra hullott szét. Ezután a nagy patriarchális családokon belül egyes családi sejtek jöttek létre, amelyek saját magántulajdonukká változtatták a szerszámokat, a különféle berendezési tárgyakat és a jószágot. A magántulajdon fejlődésével a nemzetségi kötelékek meglazultak. A nemzetségi közösség helyébe hovatovább a faluközösség lépett, A falu- vagy szomszédközösség, a nemzetségektől eltérően olyan emberekből állt, akik között nem okvetlenül, nem minden esetben volt rokoni viszony. A ház, a házkörüli gazdaság, a jószág — mindez egyes családok magántulajdonában volt. Az erdő, a rét, a víz és egyéb javak s bizonyos ideig a szántóföld is közösségi tulajdonban maradt. Eleinte a szántóföldet időről időre újraosztották a közösség tagjai között, később azonban magántulajdon lett.
A magántulajdon és a csere kialakulása az őstársadalom egész rendszerében mélyreható fordulat kezdetét jelentette. A magántulajdon fejlődése és a vagyoni különbségek növekedése nyomán a közösségeken belül a közösség tagjainak különböző csoportjai között érdekeltérések ütötték fel fejüket. Ilyen körülmények között azok, akik a közösségben nemzetségfői, hadvezéri és papi tisztséget töltöttek be, meggazdagodásra használták fel helyzetüket. Hatalmukba kerítették a közösségi tulajdon jelentős részét. E köztisztségek betöltői egyre inkább elkülönültek a közösség tagjainak tömegétől, belőlük alakult ki a nemzetség arisztokráciája, s egyre gyakrabban adták át hatalmukat örökségként. Az arisztokrata családok egyszersmind a leggazdagabb családok is lettek. A közösség tagjainak tömege lassanként egy vagy más formában gazdaságilag függő helyzetbe került a gazdag és előkelő felső réteggel szemben.
A termelőerők fejlődésével az állattenyésztésben és a földművelésben az emberi munka a létfenntartási eszközökből hovatovább többet tudott termelni, mint amennyi az emberi élet fenntartásához szükséges volt. Lehetővé vált a többletmunka és a többlettermék elsajátítása, vagyis el lehetett sajátítani a munkának, illetve a terméknek a dolgozó és családja eltartásához szükséges mennyiséget meghaladó részét. Ilyen körülmények között nem az volt előnyös, ha megölik a foglyul ejtett embereket, mint azelőtt tették, hanem az, ha rabszolgákká teszik és munkára kényszerítik őket. Rabszolgákat az előkelő, gazdag családok szereztek maguknak. Ugyanakkor a rabszolgák munkája tovább növelte az egyenlőtlenséget, mivel azok, akik gazdaságukban rabszolgamunkát alkalmaztak, gyorsan gazdagodtak. A vagyoni egyenlőtlenség növekedése során a gazdagok már nemcsak a foglyokat, hanem saját törzsük elszegényedett és eladósodott tagjait is rabszolgákká tették. Így jött létre az első társadalmi osztálytagozódás, a társadalom rabszolgatartókra és rabszolgákra tagozódása. Megjelent az embernek ember általi kizsákmányolása, vagyis az egyesek végezte munka termékeinek mások által, ellenszolgáltatás nélkül történő elsajátítása.
Az ősközösségi rend termelési viszonyai felbomlottak, és az új termelőerők jellegével összhangban levő új termelési viszonyoknak engedték át a helyet.
A közös munka átengedte a helyet az egyéni munkának, a társadalmi tulajdon a magántulajdonnak, a nemzetségi rend az osztálytársadalomnak. Ettől az időtől kezdve az emberiség története egészen a szocialista társadalom felépítéséig az osztályok harcának története.
A burzsoá ideológusok úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a magántulajdon öröktől fogva létezne. A történelem megcáfolja az ilyesfajta kitalálásokat, és meggyőzően tanúsítja, hogy a közösségi tulajdonon alapuló, s a magántulajdont nem ismerő ősközösségi rend szakaszán minden nép átment.
AZ ŐSKOR TÁRSADALMI ELKÉPZELÉSEI
Az ősember, akit vasmarokkal fojtogatott az ínség, s akinek minden erejét igénybe vették a létfenntartásért vívott harc nehézségei, kezdetben még nem választotta magát külön a környező természettől. Hosszú időn át nem voltak még csak valamelyest is logikus elgondolásai sem saját magáról, sem pedig létének természeti feltételeiről.
Az ősemberben csak fokozatosan kezdenek kialakulni nagyon korlátozott és nagyon kezdetleges elgondolások magáról és azokról a viszonyokról, amelyek közepette élt. Szó sem lehetett semmiféle vallási nézetről, amelyről pedig a vallás védelmezői azt állítják, hogy kezdettel fogva jellemző az emberi tudatra. Az ősember, aki nem tudta megérteni és megmagyarázni az őt környező jelenségeket, a természet és a társadalmi élet jelenségeit, csak később kezdte benépesíteni képzeletében a környező világot természetfölötti lényekkel, szellemekkel és varázslatos erőkkel. Szellemi tulajdonságokkal ruházta fel a természet erőit. Ezt volt az úgynevezett animizmus (a latin „animus” — szellem, lélek szóból). Az embereknek saját természetükkel és a külső természettel kapcsolatos eme zavaros elképzeléseiből születtek meg az ősi mítoszok és az ősi vallások. Ezekben a társadalmi rendre jellemző primitív egyenlőség tükröződött. Az ősember, minthogy a valóságos éleiben nem ismerte az osztálytagozódást és a vagyoni egyenlőtlenséget, a szellemek képzelt világába sem vitt be semmiféle alárendeltséget. A szellemeket saját és idegen, jó és rossz szellemekre osztotta. A szellemeknek felsőbb- és alsóbbrendűekre osztása csak az ősközösségi rend felbomlásának időszakában kezdődött.
Az ősember a nemzetségi közösség elválaszthatatlan részének érezte magát, nem képzelte el magát a nemzetségen kívül. Ezt tükrözi az ideológiában az ősök — p. nemzetségfők kultusza. Jellemző, hogy a nyelv fejlődése folyamán az „én”, „enyém” szó sokkal később keletkezett, mint máa szavak. A nemzetségi közösség hatalma az egyes ember fölött rendkívül nagy volt. Az ősközösségi rend felbomlását a magántulajdonosokra jellemző elgondolások megjelenése és elterjedése kísérte. Ez világosan tükröződik a mítoszokban és a vallási elképzelésekben. A magántulajdon kialakulásával és a vagyoni egyenlőtlenség megjelenésével sok törzsnél szokássá vált, hogy vallásilag tilosnak — „tabu”-nak nyilvánították a vezérek vagy a gazdag családok által elsajátított javakat (a Csendes-óceán szigetelnek népei a „tabu” szóval jelöltek minden olyan tiltott tárgyat, amelyet kivontak a közös fogyasztásból). Az ősközösségi rend felbomlásával és a magántulajdon kialakulásával a vallási tilalom erejét az előállt gazdasági viszonyok és a vagyoni egyenlőtlenség állandósítása érdekében használták fel.
RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS
1. Az emberek a munka következtében kiváltak az állatvilágból, és kialakult az emberi társadalom. Az emberi munka megkülönböztető vonása a szerszámkészítés.
2. Az őstársadalom termelőerői rendkívül alacsony fokon álltak, a szerszámok igen kezdetlegesek voltak. Ez szükségessé tette a kollektív munkát, a termelőeszközök társadalmi tulajdonát és az egyenlő elosztást. Az ősközösségi rend idején nem volt vagyoni egyenlőtlenség, ismeretlen volt a termelőeszközök magántulajdona, nem voltak osztályok, és ember nem zsákmányolta ki az embert. A termelőeszközök társadalmi tulajdona- szűk keretekre korlátozódott: a termelőeszközök kisebb, egymástól többé-kevésbé elszigetelt közösségek tulajdonában voltak.
3. Az ősközösségi rend gazdasági alaptörvénye — az emberek életbevágóan szükséges megélhetési eszközeinek biztosítása kezdetleges szerszámokkal a termelőeszközök közösségi tulajdona alapján, közös munka és a termékek egyenlő elosztása útján.
4. Az emberek hosszú időn át közösen dolgoztak, és egyforma munkát végeztek. A szerszámok fokozatos tökéletesítése előmozdította a nem és kor szerinti természetes munkamegosztás kialakulását. A szerszámoknak és a létfenntartási eszközök megszerzési módjának további tökéletesedése, az állattenyésztés és a földművelés kialakulása nyomán megjelent a társadalmi munkamegosztás és a csere, a magántulajdon és a vagyoni egyenlőtlenség, a társadalom osztályokra tagozódása és az embernek ember általi kizsákmányolása. Ily módon a kifejlődött termelőerők ellentmondásba kerültek a termelési viszonyokkal, s ennek eredményeképpen az ősközösségi rend a termelési viszonyok egy másik típusának — a rabszolgatartó rendnek engedte át a helyet.
